Találkozik két ember. Mindkettő élénk fantáziával megáldott alak, úgyhogy odaképzelnek beszélgetés közben a sík pusztaság közepébe egy lovat. Természetesen, megegyeznek abban, hogy a lónak négy lába, két füle, miegymása van, a gond csak az, hogy egyikük a lovat fehérnek, másikuk feketének képzeli. Ezen aztán vitatkoznak, veszekednek, mindkettő védi saját, képzeletbeli igazát. Szó szót követ, a két ember végül halálos haraggal válik el egymástól. Egy külső, pártatlan szemlélő számára világos lenne, hogy itt már régen nem a képzelt ló színéről van szó - hisz ez, tekintve, hogy ő semmiféle lovat nem képzelt oda, jelentéktelen, vagy legfeljebb nevetséges dolognak tűnik előtte - hanem arról, melyiküknek legyen mindenáron igaza, melyikük kerekedjen a másik fölé.
Csakhogy a kezdetnél nincs ott a harmadik személy, aki még megállíthatná a folyamatot.
A két ember tehát dúlva-fúlva hazamegy. Ezen a ponton kezd a képzelt ló egyre valóságosabb lenni. Az két ember közül egyikük sem felejti el agyszüleményét, hiszen ezzel hátrányba kerülne a másikkal szemben, sőt, a ló feketesége illetve fehérsége egyre gazdagodik, új tulajdonságokkal vegyül, melyek mind a feketeség, illetve fehérség nyomatékosabbá tételét szolgálják. Mire hazaérnek, a ló abszolút fekete vagy fehér lesz, és lényegesen kézzelfoghatóbb, mint egy közönséges, létező ló lenne. Ezért tehát a két ember otthon már igazi lóról beszél a családjának, egyrészt, mert joggal tartanak tőle, mások nem éreznék át a problémát igazán, ha tudnák, pusztán a képzelet játékairól van szó, másrészt talán kicsit már kételkednek abban, valóban csak odagondolták-e a lovat, vagy tényleg volt ott valami ló. Ezért, nehogy kikacagják őket, a lehető legvalóságosabb testet ölti elbeszéléseikben az állat, így tüzelik a rokonságot a másik ember ellen.
Megindul a harc, ami előbb-utóbb öldöklésbe torkollik. Telnek az évek, a két ember már régen halott, felnő a második, harmadik, sokadik generáció. Nekik a lóról már semmiféle információjuk nem lehet - hisz még a létét sem tudják igazolni, de a ló színe számukra már szimbólum, zászló, melynek nevében pusztítják az ellenkező nézeteket vallókat.
Időnként akadnak ugyan mindkét táborban olyanok, akik homályosan megsejtik, a ló nem is létezett soha, színéről vitatkozni tehát meglehetősen ostoba dolog, de ezekkel a renitensekkel saját embereik, ha lehet, még kegyetlenebbül bánnak el, mint az ellenséggel. Ez érthető is: Az ellenség megléte hitüket erősíti, viszont ezek az eretnekek alapjában kérdőjelezik meg egész létük értelmét.
Feltűnik azután a historikus is, ki leírja a nemzedékeken keresztül húzódó ádáz vita történetét - a ló itt is, természetesen, objektív tényként szerepel -, és ezt a könyvet mindkét fél többé-kevésbé elfogadja, bár a ló színére vonatkozó homályos utalásokat mindenki a maga szájíze szerint próbálja magyarázni. Később e mű, már mint a ló létezésének tudományos bizonyítéka, alapvető forrásmunkaként szerepel a későbbi korok vitáiban. Hivatkoznak rá, azután a hivatkozásokra is hivatkoznak, és így tovább, amíg az egész reménytelenül össze nem gubancolódik, évszázadokra munkát adva a kutatóknak.
A ló-vita termékenyítőleg hat az irodalomra is: Alaptémává válik a két fiatal szerelmes, akik nem lehetnek egymáséi, mert egyikük a fehérhívők közé tartozik, a másikuk családja a ló feketeségére esküszik.
Néha egy-egy kóbor filozófus olyan állításokkal rukkol elő, hogy a ló igazából szürke volt, de őket senki nem veszi igazán komolyan.
Mások hosszas, milliós költségeket felemésztő ásatások után megtalálják a ló csontvázát, és DNS-vizsgálatokkal próbálják megállapítani a színét. Az ellentábor azonban hamar bebizonyítja, hogy ezek a csontok nem igaziak. Ugyanez a sors vár azokra a kis fekete vagy fehér szőrszáldarabkákra, amelyeket díszes tartókban, páncélszekrények mélyén őriznek.
Költők és hisztérikus emberek időről-időre látni vélik a lovat, amint diadalmas feketeségében, avagy fehérségében újra ott legel a mezőn.
