Nemrég került fel a "jobb, mint a tv" oldalaira az 1959-es "The Hound of Baskervilles" film, amely a magyar keresztségben "A Sátán kutyája" néven rögzült Conan Doyle-regény alapján készült. (Köszönet érte ezúton is viking14-nek)

Miután
1. - kedvenc Sherlock Holmes-sztorimról van szó (nem véletlenül, egyike a valaha írt leghíresebb regényeknek), és
2. - nagyjából egyidős vagyok a filmmel, és nyilván érdekli az embert, milyen volt a világ a születése környékén, gondoltam, belenézek kicsit. Azután benne is ragadtam.

Viszont, figyelem! Ilyenkor szokták mondani, hogy "spoiler" következik. Nekem ugyanis eszem ágában sincs úgy írni egy filmről, hogy egyfolytában arra vigyázzak, le ne lőjem a poént. A történetet amúgy is mindenki ismeri, aki esetleg mostanáig egy barlangban, vagy egy idegen bolygón élt, előbb gyorsan olvassa el a regényt, majd nézze meg a filmet (ebből az első kötelező, a másik nem annyira).

Folytathatjuk?

Személyes élmény: láttam a dartmoori lápvidéket. Ott van Anglia legnyugatibb csücskében, ha az ember Plymouth felé megy, el sem lehet téveszteni. Miután mindenfelé az óceán van, az időjárás még az Angliában megszokottnál is  pocsékabb, és a rengeteg csapadék mindenfelé mocsarakat, lápokat táplál. A köd szinte állandó, a Napot alig látni, akárcsak egy megtestesült gótikus regény - mint pl. a Sátán kutyája.

(a dartmoori lápvidék, forrás: wikipedia)

Miután akkoriban angoltudásom elég siralmas volt, és a szóban forgó művet is még csak magyarul sikerült elolvasni, brit házigazdáimat hiába kérdezgettem a Sátánról és az ő kutyájáról, fogalmuk sem volt, mi a frászt akarok. A regényben  ugyanis nem esik szó a Sátánról, az emberi gonoszságról annál inkább. Nem is tudták hovatenni az ügyetlenül visszafordított Satan's dog összetételt.
Ráadásul az angol pontosan különbséget tesz kutya és kutya között: a dog, az köznyelvibb alak, a hound pedig vadászkutya, és mindenképpen választékosabb, irodalmibb stílusú szó. És, amit a kezdő angolosok nem tudnak: a hound igei értelemben is használható, to hound, annyi mint üldözni, zaklatni, ijesztgetni valakit. A "The Hound of the Baskervilles" tehát akár a család üldöztetésének is fordítható lenne. A Sátánt a fordításba beleszuszakolni kétségtelenül bombasztikusabb dolog, de ezek szerint az eredeti cím finomságait nem adja vissza.

A könyv

Felesleges hosszabban recenzálni a regényt, akit érdekel, bőven van róla anyag, akár a wikin is. Ami elsőre megfogott benne: Holmes módszereinek remek bemutatása, vagyis hogyan lehet apró, de pontos megfigyelésekből komoly következtetéseket levonni. Ezt sokszor a "dedukció" szóval jelölik, bár az egészen mást jelent, de Conan Doyle-lal ellentétben pl. Kantot sokkal kevesebben olvasnak. 

Mindezeket a mindig zseniális Karinthy így írja le:
"— A cipőd jobbsarka éppen olyan fekete, mint a balkezed kis körme. Nem voltál te ma a Gőzgép utca 79. számú házában egy államvasúti hivatalnokkal?
Majdnem leszédültem a meglepetéstől.
— Nem, — mondottam bámulva — honnan tudod?
Fáradt mosollyal legyintett:
— Ó, kérlek, igazán végtelenül egyszerű. Semmi az egész. Egy kis megfigyelés: semmi különös dolog.
— De mégis... ez hihetetlen! — törtem ki. — Honnan tudod, hogy épp a 79. számú ház alatt nem voltam?
— Magad is csodálkozni fogsz, oly egyszerű. Látod, mikor idejöttem, a lépcsőn találkoztam egy öreg asszonnyal, akinek egyik pupillája kerek volt. Az öreg asszony férje gázgyári munkás és lent az utcán kőburkolat van. Tegnap tizenhetedike volt és csütörtök. Márpedig csütörtökön szoktak lenni a lóversenyek... A z összefüggést, azt hiszem, most már nem nehéz kitalálni..."

Rögtön az elején ízelítőt is kapunk mindebből, Mortimer doktor sétabotja alapján, és később, mikor a névtelen levél újságkivágásokból összeragasztott betűi alapján feltételezhető, hogy Holmes már tudja megoldást, amire mi csak párszáz oldal múlva jövünk rá.

Kár, hogy a filmből mindezek hiányoznak.

Hagyjuk is a könyvet, tessék elolvasni, ha még nem. Érdemes. Ínyencek angolul is megtehetik, bár száz évnél is régebbi szöveg, de kifejezetten könnyen olvasható.

 A film

A plakát ijesztő(en pocsék), a film már nem annyira

Egészen hihetetlen, de már húsznál is több filmet csináltak a kutyus tiszteletére. És még hihetetlenebb, hogy hiányzik egy normális, mai technikával készült film mindezek közül, általában a sztori csak az alap, amire jól-rosszul ráépítenek valamit, amiben legfeljebb Sherlock Holmes személye stabil.

Még a legismertebb ezek közül a BBC sorozatának második epizódja, Benedict Cumberbatch és Morgan Freeman főszereplésével, de persze itt is csak a személyek és legfeljebb a cím stimmel. Azt az apróságot leszámítva, hogy Morgan Freeman bármilyen tehetséges volta ellenére aligha valószínű, hogy Londonban, ezernyolcszázvalahányban, a nemesek, pláne az arisztokraták között feketék lettek volna. Dehát a hollywoodi kvóta, az kötelez...

Pedig a könyv és a történet jó, megérdemelne egy hű és normális feldolgozást. Az 1959-es majdnem ilyen.

Nézzük a szereplőket: Peter Cushing. Itt már öreg róka, pedig még ötvenéves sincs. Úgy remek, ahogyan van. Jófiút, rosszfiút, vámpírt, főnemest, bárkit el tud játszani, Holmest is csuklóból hozza: az öntörvényű zsenit, a szikár, humortalan, sokszor ellenszenves, de alapvetően jószándékú figurát, aki bárkin átlát, mindent észrevesz - és, bár nyakig bevonódik a dolgokba, valójában mindig kívül marad. Azóta sincs jobb, aki hitelesebben keltené életre Holmes figuráját.

Peter Cushing (1913-1994), mint Sherlock Holmes

 A másik nagyágyú: Christopher Lee. Érdekes, őt legtöbbször pont Cushing utódjának tartják, őt is azóta elsősorban vámpírként, főgonoszként ismerjük - ritkán is láthatóak együtt, miután kb ugyanazt a karaktert szokták rájuk osztani a rendezők. Itt, 59-ben még fiatal fickót játszik, pedig alig egy évtizeddel fiatalabb csak Cushingnál, és eddigre már ő is eljátszotta Drakulát, Frankenstein "fiát" és egyéb szörnyeket - ettől a szerepkörtől később sem szabadul. Ebben a filmben viszont ő az áldozat, a szép-jófiú, akit a gonoszok el akarnak tenni láb alól, ezért kicsit esetlennek tűnik, csetlik-botlik, látszik, nem ez az igazi szerepköre. Ennek ellenére érdemes nézni, hiszen nagy színész, a legnagyobbak egyike - és ezt meg is csillogtatja az elején, mikor az érkező Holmest a szálloda vezetőjének hiszi, és keményen letolja az elvesztett cipőjéért. 

 
Christopher Lee (1922-2015), az elámult Sir Henry Baskerville

A többiek, bár becsületesen teszik a dolgukat, felejthetőek. Egy-két jó villanása van David Oxleynek, a gonosz Hugónak valamint Miles Mallesonnak, a rovartanász püspöknek is. A film ugyan némiképp összemossa a karaktereket, hiszen a rovarok eredetileg Stapleton kedvencei voltak, a püspök távcsöve pedig Frankland kukkolásmániáját szolgálta.

A szörnyű Hugó...

...és a püspök úr a távcsövével.

Nagy adóssága a filmnek Stapleton alakja. A figura nincs igazán eljátszva, megteremtve, sem mosolyogni nem tudunk rajta (mint a könyv elején), sem félni nem tudunk tőle (mint a könyv végén).

Watson és Mortimer pedig teljesen súlytalanok, mintha ott sem lennének. 

Kiemelkedik a (mára már) viszonylag névtelenek közül a lány, aki egészen új szerepet kapott, bár Doyle nem így gondolta - ő amúgy sem arről volt híres, hogy kiemelkedő női karaktereket fogalmazott volna. A hölgy neve Maria Landi, és elsősorban mindenféle limonádé sorozatokban játszott a maga idejében.

Maria és Christopher, azaz Cecile és Sir Henry

Aligha véletlen, hogy a leány neve Cecile, és nem Beryl, mint a regényben. Ott Beryl a szerencsétlen, kihasznált, terrorizált nő, aki valójában Stapleton felesége, és akit úgy kell kiszabadítani a gonosz fogságából. Cecile a filmben külön sztorit kapott: céltudatos tüzes spanyol lány, aki gond nélkül csavarja el az arisztokraták fejét, hogy azután bosszúból jól fel is áldozza őket, valamiféle, a druidákra emlékeztető módon. Az eredetileg fotómodell, de gyakorlatilag névtelen sorozat-színésznő szinte lubickol a nyúlfarknyi kis szerepben, még azt is megbocsájtja neki az ember, hogy egyáltalán nem így van az eredetiben (ami persze, nem az ő hibája), szép és rejtélyes, vad és (a film korában persze) erotikus is egyszerre. Kár érte, hogy nem fedezte fel magának a film világa.

Maria Landi, amikor nem a lápvidéken ugrál

Ami a filmben jobb, mint a regényben

Elsősorban a már említett Cecile figurája, aki, végülis a leggonoszabb karakterré válik, és el is nyeri méltó büntetését a mocsárban.
A másik a tématartás. Doyle több mellékszálat is üzemeltet, Watson doktor szemüvegén át, ilyen pl. a városkában a történet szempontjából teljesen felesleges politikai csatározások Frankland körül, ilyen Laura alakja, aki alighanem az öreg Baskeville szeretője volt, és néha kicsit túl sok Barrymore-ékból is. Dehát nyilván, egy detektívtörténetben kellenek a mellékszálak, nehogy az olvasó túl hamar rájöjjön a megoldásra. Egy film másfél órája nyilván szűk ezekhez: hiányzanak az említettek, hiányzik a rendőrfelügyelő is, nincs is rájuk szükség.

És nagyon jó a film eleje is, a rettenetes Hugó bemutatása, a lányüldözéssel együtt. Az üldözött lány Judi Moyens, akinek ez az egyetlen filmszerepe (ki tudja, milyen lett volna egy valódi filmszerepben - a lápvidéken bőszoknyában rohanni, azt tudott). Mondjuk, ha én rendezem a filmet, a menekülő lány szintén Maria Landi lett volna, csak kicsit elmaszkírozva, hogy még éppen ne ismerjük fel - később így egyértelművé vált volna Cecile bosszúja, akinek valamelyik régi rokonát nyírta ki a gyűlölt Baskerville család.

Judi menekül a szörnyű Hugó elől

Ami hiba a filmben

A pók. Azért kár volt. Teljesen felesleges, és logikátlan: ha egy mérges pók ölné meg Sir Henryt, hol maradna a bosszú, az áldozat? Miért készítenék számára a halálos csapdát? 

A pókocska, amely nem legyeket fog, hanem brit arisztokratákat.

A bánya. Ismét komoly logikátlanság: Holmes Mortimert kéri, mutassa meg neki a bánya bejáratait. Mortimer pedig ott van, amikor a bánya beomlik, és mégsem keresi Holmest az általa mutatott járatokon.

A fegyver. Holmes nagyon ritkán használ lőfegyvert, azt is csak a legelső történetekben (pl: A Study in Scarlet, vagy a The Sign of the Four), neki nem az a fő fegyvere. Watson több novellában is visel revolvert, de ő sem szokott lövöldözni (A regényben ezért kell a rendőr). A film végén ezek ellenére mindkettőjüknél fegyver van, mégis végignézik, amint a kutya nekitámad Sir Henrynek, és majdnem széttépi Stapletont, mire végre lőnek is.

Cecile halála. OK, hogy a horrorfilmek (és a Gyalogkakukk-történetek) logikája szerint a csapdát állító rendszerint maga esik bele, ez Stapleton esetében így is történt, de aligha hihető, hogy olyasvalaki, aki úgy ismeri a lápvidéket, mint a tenyerét, belepottyan egy természetes csapdába.

Kár érte...

És a legfájóbb: maga a kutya. Egyáltalán nem olyan, mint Doyle-nál, egyáltalán nem sátáni. Jókora blöki ugyan, de messze nem néz ki úgy, mint akinek puszta látványától is szívrohamot kapnak az emberek, még olyan elvetemült, valóban pokoli figurák is, mint Sir Hugo. Doyle részletesen leírja, hogy Stapleton hogyan tuningolja foszforral a kutya kinézetét, ennek a filmben nyoma sincs. Persze, ne feledjük az 1959-es dátumot, akkoriban azért jóval alacsonyabb volt a mozilátogatók tűrőképessége horror-ügyben.

kutyuli...

Még valami érdekesség: Mikor Holmes, a brit etikett szerint némiképp modortalanul, megkérdi, mekkora is a szóbanforgó vagyon, mindenki elájul az összegtől: csaknem egymillió font. Persze, jókora pénz, nyilván, de gondoljunk bele, egy többszázéves főrendi család teljes vagyona, birtokokkal, kastélyokkal, ékszerekkel, kutyákkal és sherrys-palackokkal együtt. Ilyenkor azért érdemes belegondolni, hogy van infláció arrafelé is.

Összefoglalva:

több, mint hatvanéves kora ellenére kifejezetten nézhető, jól megcsinált film, kisebb hibákkal ugyan, de Cushing mindent feledtető alakításával együtt. Bónusz: Maria Landi. 

Ismételt köszönet a film feltöltőjének - és annak is, aki ezt olvassa.

...És, mert akik jók voltak, ajándékot érdemelnek, Maria Landi még egyszer: