Valójában nem elveszett, hanem inkább félbeszakadt a megjelenése a From A Page című, 2019-es Yes-lemeznek, amely a sok hányattatás után végül csak miniLP-n jelent meg, mindössze négy, addig kiadatlan számmal, amelyek nem kerültek fel a Fly From Here-re.

És most itt a gyönyörű, friss(nek tűnő) From A Page, 2026-ban, amit persze azonnal megrendeltem, elővételben, és pár napja meg is jött. Mondom, 2026. És a borítón Alan White, aki már három éve, plusz Chris Squire, aki több, mint tíz éve halott. Gondolhattam volna, régi felvételeket míxeltek újra, az is rendben lehetett volna, ám vadonatúj számokkal...

Mi van? Nem vettem észre és közben feltalálták az időgépet, esetleg feltámasztották a dobost és a basszusgitárost? Ehhez képest meglepően jól zenélnek...

Nos, a megoldás lényegesen prózaibb, már ha korunk zenei csúcstechnikáját prózainak nevezhetjük. A kulcs a sztoriban Oliver Wakeman, akinek saját állítása szerint eleinte esze ágában sem volt Yes-tagnak lenni, ám a 40 éves évfordulós koncertre, miután Rick Wakeman nem vállalta a fellépést, Steve Howe rábeszélte, merthát hogyan is nézne ki egy jubileumi Yes koncert Wakeman nélkül... Oliver tehát yes-t mondott a Yes-re, szerencsére.

Rick, Lisa és Oliver Wakeman 

Innen indult a munka, amely tényleg lenyűgöző fordulatokat vett. Ifj. Wakeman előásta a régi felvételeket, a mesterszalagokat, sőt, a kalózfelvételeket is, és közben még nagy szerencséjére, talált egy ősrégi merevlemezt is, rajta több demófelvétel, próbák rögzítése és hasonló nyalánkságok. A rendelkezésére álló, jókora anyagból és a többségében rettenetes minőségű, amatőr koncertfelvételekből el tudta különíteni Chris Squire basszusjátékát, zongorabetétjeit, sőt, vokálját is. Nem lehetett egyszerű feladat: Squire rendkívül egyedi módon gitározott: pengetőt használt ugyan, de nagyon rövidre fogta, úgyhogy a pengető és az ujjbegy szinte egyszerre ért a húrokhoz. Ráadásul a gitár is meg volt bütykölve: a nyaki és a híd-hangszedő jele különválasztva, külön erősítve került az effektekre, olyanokra, amiket általában szólógitárosok használnak. Ez, és még sereg titkos összetevő adta a szinte utánozhatatlan Squire-stílust.

Chris Squire

Már csak a dob hiányzott, ehhez számítógépes szimulációra volt szükség. Oliver Wakeman modellezte a korábbi felvételei alapján Alan White játékát, hogyan változott, fejlődött lemezről-lemezre, végül sikerült az újabb nótákat is Alan White dobjátékával megalkotni.

Az eredeti elgondolás szerint Jon Anderson énekelt volna a lemezen, de ő, egészségi állapotára hivatkozva ezt lemondta, így maradt a Anderson korábbi dublőre, Benoit David, aki ugyan nem rendelkezik azzal a hangterjedelemmel és -minőséggel, mint Jon Anderson, de helytáll a felvételeken. Előnyére legyen mondva, hogy Anderson stílusát, modorát úgy követi, hogy ez nem válik olcsó utánzássá.

Szóval a mérleg: Gyakorlatilag egyedül Stewe Howe van az eredeti helyén. Squire és White halottak, az ő játékukat régebbi felvételek alapján modellezték, Wakemant a fia, Andersont pedig David helyettesíti.

Először kicsit fanyalogtam, hogy mi lehetett ebből. Gyenge, vagy csak középszerű zenészek esetén alighanem katasztrófa, gondoljuk csak el, modellezett szólamok, helyettesített zenészek, talán Steve mellett csak a borító hagyományos, Roger Dean munkája (ugyanúgy, mint a klasszikus Yes albumokon).

Hát nemhogy nem katasztrófa, hanem egyenesen szenzációs. Squire egyszerre lágy és hajszálpontos, White kreatív, ahogyan életében szokta, és mindeketten mintha tényleg ott lennének. Oliver Wakeman pedig tökéletesen hozza a nagy öreg szintjét, ami azért el is várható. Külön élmény a szintik hangja: Oliver vagy a lehető legtökéletesebb digitális Moog-szimulációt használja, vagy valóban a klasszikus Moogon játszik (én ez utóbbira szavazok), amelynek hangja szinte egybeforrt a jellegzetes Yes-hangzással. Howe pedig, aki mára már egyedül őrzi a zászlót, zseniális, mint mindig.

Steve Howe

Úgyhogy irány a lemezbolt, amíg még kapható, vélhetően ez az utolsó eset, hogy Chris Squire-t és Alan White-ot zenélni halljuk. Ugye, mondanom sem kell, hogy analógban az igazi. Telefonról és egyéb nevetséges zajkeltő eszközökről lejátszani, az azon túl, hogy pocsék, egyszerűen nem méltó egy lassan hatvan éve a csúcson lévő zenekarhoz.